Az éttermet jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki nem éhes és bőven ráér fél órát ülni anélkül, hogy az étlapot elé tennék. Kötelező azoknak, akik imádnak az asztaluknál éhesen, szomjasan ülni és azt nézni, hogy miként ugrálják körbe a pincérek a frissen érkezett levitézlett politikusokat.
Szeretek enni és étterembe is szívesen járok. Mivel emberekkel dolgozom és az ételekhez nem értek igazán, engem főleg a környezet, az élmény és a kiszolgálás érdekel.
Nem zavar, ha nem tökéletes az étel, imádom a kockás abroszt és nagyon tudom értékelni, ha szívvel-lélekkel visznek egy helyet – nem vágyom tökéletességre, magam sem vagyok az. Nekem mindegy, hogy bib gourmand, vagy útszéli csárda, ahogy egy szakértő barátom idézte Nagy Levint valahol máshol: rossz étel nincs, csak jó étel rosszul elkészítve.
A mikrózott, langyos húsleves imádóinak a Remiz maga a Kánaán. Nem szabad kihagyni a fagyasztott, olcsó, vacak minőségű, burgonyát sosem látott mirelit áru kedvelőinek, pláne, ha rajonganak a tocsogó állagért és a kelleténél jóval több fűszersóért. Ha a vendég szívesen fizet közel ötezer forintot egy szörnyű minőségű, főételnek csúfolt ételért, ami sem minőségében, sem mennyiségében nem üti meg a manapság elvárható mértéket, már indulhat is a Remizbe.
Ide kell jönni annak bizonyítékáért, hogy a magyar konyha csak a határainkon belül világhírű. Ez a hely mindent megtestesít, amit a magyar vendéglátásból szeretnénk elfelejteni. A lassú, körülményes pincéreket, a foghegyről odavetett mondatokat, a kelletlenül megterített asztalt. A szörnyű minőségű és állagú alapanyagokat, a fagyasztott, fonnyadt köretet, az igazi magyarosch kreativitást, hogyan lehet a létező legtöbbet keresni a legkisebb befektetéssel minimális minőség mellett.
Családdal, gyerekekkel érkeztünk, de a pincéreknek fel sem tűnt, hogy ott vagyunk. Fél órát vártunk mire megkérdezték mit innánk és innen még háromnegyedet, (!) mire az első túlárazott, tocsogós, borzasztó sült burgonyával és fonnyadt zöldséggel megátkozott hússzelet az asztalhoz ért. Agyonhasznált és koszos volt a pohár, a pincérek a rendelést nem tudták megjegyezni, a gyerekadag akkora volt, hogy a hat éves lányom dupla adagot kért, mindezt jócskán a belvárosi árak felett.
Itt veszítettem el tökéletesen az érdeklődésemet a hely iránt. Akartam én magam meggyőzni, hogy nem, nem olyan rossz ez a hús, de, az volt. Próbáltam megmagyarázni a feleségemnek, hogy nézd, végülis van itt játszószoba a gyerekeknek, mikor mindkettő a nyakunkban csüngött. Összenéztük és együtt mondtuk ki: húzzunk innen gyorsan. Így is tettünk. Háromszor voltunk itt: akkor, először és utoljára.
Biztos hangulatos lehet jó időben a fák alatt ülni és szívni a budai levegőt, de én csak a fogam szívtam, hogy miért kellett nekem elhinni, hogy a gyerekbarátnak hazudott étterem egyben jó konyhát is jelent. A Remiz olyan, mint ahol megállt az idő. Kelletlen kiszolgálás, igénytelen tálalás, ócska alapanyagok, mindezt kifejezetten drágán. Egyre több Budapesten a szívvel-lélekkel vitt étterem, jó alapanyagokkal, ötletes ételekkel, a Remiz arra, és semmi másra sem jó, hogy emlékeztessen minket, ez nem volt mindig így, és bizony, valamikor ezt hittük minőségnek, mert akkoriban banánt is csak ünnepek előtt kaptunk.
A Remiz olyan, mint a magyar narancs volt valaha. Sárga, savanyú. Egy letűnt kor borzasztó mementója, a magyar vendéglátás szégyenének pörköltszaftos szobra, a talán elmúlt budai polgári hangulat rosszkedvű torzója.
