Egy államigazgatási szervezet új igazgatóhelyettese az Indexen is megjelent durva levelében köszönt be új kollégáinak. A levél hangneme és megállapításai éles ellentétben vannak azzal, amit manapság gondolunk a vezetésről és a vezető szerepéről, ráadásul meggyőződésem, hogy szembemegy a dolgozók elvárásaival is. A levél írója bemutatja, hogyan rúghatjuk ki a széket magunk alól még mielőtt beleülnénk, hogy utána már akkor rettegve szorítsuk a karfát, amikor az ülőalkalmatosság még meg sem melegedett. Nézzük végig pontról pontra, miért.

Az éttermet jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki nem éhes és bőven ráér fél órát ülni anélkül, hogy az étlapot elé tennék. Kötelező azoknak, akik imádnak az asztaluknál éhesen, szomjasan ülni és azt nézni, hogy miként ugrálják körbe a pincérek a frissen érkezett levitézlett politikusokat.

Ma rossz napom volt, aztán este egy kereszteződésben talán harminc centivel beljebb álltam meg, mint kellett volna. Egy sportkocsinak csak egy kicsit kellett volna irányt váltania, hogy biztonságban ki tudjon kerülni, ehelyett megállt, hogy az anyósülésen tobzódó agysebész hangosan, cifrán, szóismétlések nélkül sértegethessen engem és édesanyámat. Bár nem kellett volna, de ettől még rosszabbul éreztem magam. Vissza sem szóltam. Pár sarokkal arrébb azonban eszembe jutott ennek a történetnek a párja.

Gyakran tartok céges csapatépítőket és a sajtóban olvasott riasztó történetek hatására mesélem el, hogyan látom ezt a műfajt a magam oldaláról. Főleg a megrendelőkről és a trénerekről lesz szó - ugyanis gyakran a kettő kiváló összhangja eredményezi a szörnyű helyzeteket a résztvevők számára, ami azért is gáz, mert végtére is, értük van az egész.